2. Remember you

  - Bonnie! - visította egy vékony hang a földszinten. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy  nővérem a lépcső alján állva toporzékol. Gépies mozdulattal ültem fel az ágyban és nem törődve Melissa kitartó rikácsolásával nyújtózkodtam egyet. A takarót lelökve magamról az ablakhoz léptem és elhúztam a finom anyagból készült függönyt. Vakító fényre számítottam, de helyette komor szürkület fogadott, az égen vihar felhők gyülekeztek.
- Bon gyere már! - hallatszott Melissa ingerült hangja az ajtóm elől.
Összeszorítottam a számat és a szekrényemhez lépve leakasztottam a kilincsről a ruhámat tartó fogast. Kibújtam a pizsamámból és óvatos mozdulatokkal áthúztam a fejemen a selymes darabot, vigyázva nehogy összegyűrjem esetleg elszakítsam.
A tükör elé állva szomorúan konstatáltam, hogy rémesen festek. A szemeim alatti táskák élesebben látszottak mint valaha. Felkaptam az éjjeliszekrényemről a fésűmet és neki láttam a gubancmentesítésnek.
- Bonnie! - lökte be az ajtót Melissa,  hátra dobta dús, sötét barna haját a vállán, s az ágyamra telepedett. - Tudod Apa milyen dühös lesz ha elkésel.
- Nem érdekel. - sóhajtottam fel hosszan a szemeimet forgatva.
- Majd fog. - húzta ki magát keresztbe téve a lábát, arcán önelégült mosoly játszott. - Nem értem, miért rád bízta ezt a munkát. Mindenki tudja, hogy tapasztalatlan, felelőtlen és gyerekes vagy. Ezt ne hagyd itt!
Alighogy megfordultam egy csomag cigaretta landolt a lábam előtt a földön.
Elfintorodtam.
- Köszönöm Lisa. - mosolyt erőltetve az arcomra eltettem a dobozt, a púdert és a szemfestéket majd táskámat a vállamra véve kisétáltam az ajtón.
- Megsértődhetsz, de tudod, hogy igazam van. - kiáltott utánam, de én már futólépésben szedtem a lépcsőfokokat.
A földszínten felkaptam a csomagokat az étkezőasztalról és a kijárat felé siettem. A hatalmas, rikítóan sárga céges autóhoz érve bedobtam a szatyrokat az anyós ülésre, s beindítottam a motort. Idegesen fújtam ki a levegőt, ujjaimmal a kormányon doboltam végül rászántam magam és a pedálra léptem.
~*~ 

Bár nem szívesen vallom be, Mellissának igaza volt, elkéstem. Apu dühöngött, kiabált velem. Fogalmam sincs mitől akadt ki ennyire. Megszoktam már, hogy leordít ha valamit nem úgy csinálok, ahogy ő szeretné, de emberek előtt eddig még soha nem viselkedett így. Anyáról beszélt, és arról, hogy minden az én hibámból történt. Engem okolt egy olyan dologért, amit el sem követhettem, hiszen alig voltam tíz éves, mikor meghalt.
Mindezt a beosztottai füle hallatára.
Apa az iroda közepén álló, nagy mahagóni asztalra csapott egy összefűzött lapokból álló füzettel. A szobában mindenki elhallgatott, s feszülten meredt az előtte heverő jegyzetekre. Egyikük sem mert apám szemébe nézni.
- Ezt nevezed te írásnak? - üvöltötte felém hajítva a füzetet. A lapok szétcsúsztak, s a levegőbe repültek, ahogy a vékony fonal megadta magát. Néztem a darabjaira esett történet, lassú szállingózását a sötétkék szőnyeg felé majd felszegtem a fejem és előre néztem.
Apu az orrnyergét dörzsölve háttal állt nekem, másik kezével az asztalon támaszkodott, vállai beestek.
- Tűnj a szemem elől! - szűrte a fogai közt a szavakat, épp elég hagnosan ahhoz, hogy a szobában mindenki meghallja. - Ma nem akarlak többet látni.
Csak még egy perc. Ki fogod bírni. - mondogattam magamban. Félő volt, hogy elsírom magam, azt pedig nem engedhettem meg magamnak akármennyire is fájtak, s tőrként döftek belém a szavak, amiket a fejemhez vágott.
Lehajoltam, s összeszedegetve a földön szanaszét heverő lapokat a táskámba gyűrtem őket, majd felálltam és remegő tagokkal, kihúzott háttal a lépcsőhöz botorkáltam.
Semmi kedvem nem volt lifttel menni és szembe nézni a tükörrel, amiből egy csődtömeg pislogna vissza rám.
Beletelt néhány percbe, mire az utolsó fokot is magam mögött hagyva kilöktem a tetőre vezető ajtót, s kiléptem rajta. A szél szinte azonnal a hajamba kapott és összeborzolta az egészet. De abban a pillanatban ez valahogy nem tűnt lényegesnek.
Anyára gondoltam, csillogó sötétbarna szemeire, amiket én is örököltem tőle, s mindig vidám arcára. Láttam magam előtt, ahogy mosolyogva közeledik felém, igyekszik nem mutatni az őt ostromló fájdalmat. Kedvesen néz rám, a hajamat simogatja és puszit nyom a fejem búbjára majd két keze közé fogja az arcomat és azt suttogja: Minden rendben lesz.
Pedig pontosan tudta, hogy semmi az ég világon nem lesz rendben. Tisztában volt azzal, hogy meg fog halni, ő mégsem panaszkodott. Abban a hitben ringatott minket, hogy felépül, hogy semmi baj nem történhet, amíg mi itt vagyunk egymásnak. Napjában többször is elmondta, hogy mennyire szeret és, hogy büszke ránk. Pedig valójában csak minket akart védeni az utolsó pillanatig.
Minden rendben lesz. - visszhangzott a fejemben. Hinni szerettem volna neki, mindennél jobban.
Azon kaptam magam, hogy pulcsim ujjával igyekszem eltűntetni egyre sűrűbben hulló könnyeimet. A szemfesték fekete foltként kenődött a ruhámra. Kífújtam az orrom egy zsebkendőben, majd felálltam és a korláthoz sétáltam. Előkotortam egy cigarettát abból a csomagból, amit még Melissa adott nekem reggel, s a számba toltam.  
Először finoman, majd egyre kétségbeesettebben tapogattam át a zsebeimet öngyújtó után kutatva, de rövid időn belül rá kellett jönnöm, hogy feleslegesen.
Hirtelen egy kar jelent meg előttem, s életre keltette a cigarettámat. Néztem, ahogy izmos, lángot tartó kezét lassan visszaejti az oldala mellé, s a korlátnak támaszkodott.
A meglepettségtől legszívesebben sikítva vetetődtem volna a mélybe, de még idejében visszafogtam magam.
- Köszönöm. - mondtam két ujjam közé csippentve a cigarettát, majd hosszan kifújtam a füstöt az ég felé.
A szemem sarkából figyeltem, ahogy némán biccent, majd követve a példámat, felemelte a fejét, s ráérősen kiengedte a füstöt.
Még egyszer megtöröltem az arcomat, a fekete foltok a ruhámon arra engedtek következtetni, hogy az arcom is hasonló állapotban lehet. Ha ez igaz akkor nagyjából úgy festhettem, mint egy kéményseprő.
Lassan tüdőztem le a füstöt, hallgattam a parázs sercegését a szál végén, amíg végleg el nem égett. A csikket a földre hajítottam, majd újabb szálat varázsoltam elő a táskámból, s várakozón a fiúra néztem. Először a kezemre pillantott, majd tekintete feljebb siklott, s az arcomon állapodott meg. Szemének színe leginkább az olvadt karamelláéhoz hasonlított. Halvány félmosollyal, alig észrevehetően megrázta a fejét, s felém nyúltotta az öngyújtot anélkül, hogy elszakította volna tekintetét az enyémről.
Alig, hogy a számba vettem a cigarettát, a tető acél ajtaja hangos robajjal kivágódott, s egy fiú rontott ki rajta.
- Zayn! - kiáltotta és felénk indult, hangja dühös volt de mintha megkönnyebülést is hallottam volna benne. Ahogy közelebb ért, láttam rajta, hogy legszívesebben felüvöltene, de valamiért mégis visszafogja magát.
A Zayn-nek nevezett fiú egy utolsót slukkolt, majd lábával eltaposta a csikket, s szembe fordult a felénk közeledő alakkal. De az, ahelyett, hogy a mellettem álló fiúhoz ment volna, egyenesen elém lépett. - Szóval ez az a csaj.
Milyen csaj? - akartam kérdezni, de nem jött ki hang a torkomon.
- Hello!  - fürkésző tekintettel mért végig rajtam, majd ajkát gyanakvó félmosolyra húzva megragadta a kezemet. - Harry Styles.
- Bonnie. - amint elengedett, karomat az oldalam mellé tapasztottam. Fogalmam sem volt róla, miről beszélt, de leginkább arról nem, hogy miért mondtam meg a nevemet, mikor nyílván valóan összekevert valakivel.
- Bonnie. - ismételte meg, majd még mindig mosolyogva biccentett. - Bocs, ha zavarok, de Zayn, ha nem jössz magadtól, én foglak elrugdosni a dedikálásra. Louis pedig bocsánatot fog kérni, nem kellett volna veszekedned vele, tudod, hogy retardált.
Dedikálás? Nem gondolja, hogy tudnék róla, ha apám könyves boltjában dedikálás lenne?
A fiú ellökte magát a korláttol, s szónélkül az épület bejárata felé vette az irányt.
- Ne haragudj rá. Nem normális. - Harry bocsánatkérő pillantást küldött felém - Este ott leszel?
- Hol? - kérdeztem az ujjaimat tördelve, mire összevonta a szemöldökét.
- Nem mondta Zayn? Nyolckor. Színház előtt. Ne késs! - majd hátat fordított nekem, s a barátja nyomába eredt.
Döbbenten meredtem utána, míg alakja végleg el nem tűnt a tetőre vezető acél ajtók mögött. Itt valami nem stimmelt. Minden bizonnyal hatalmas félreértés történt.
Felkaptam a táskámat a földről, s a vállamra kanyarítottam.
Az udvaron átvágva a kocsi felé vettem az irány, ujjaimmal idegesen kattogtattam a kezemben lévő öngyújtót, mikor hirtelen ráeszméltem kinek a tulajdonával játszom éppen. Halkan szitkozódva beindítottam a motort, s kihajtottam a parkolóból. Nem érdekel, bármi is történjék kizárt, hogy én ott legyek ma este a színház előtt.
Gondolataimból a telefonom búgása rántott vissza a valóságba, felpattintottam a készüléket és olvasni kezdtem.